thanatosz2

Az új részen a fal mellett feküdt, 36-os Hgb-nal jött. Nem egyezett bele az amputációba, pedig mindkettőt le kellett vágni. A főnökség elutazott,hárman maradtunk (a régiek) a házban. Péntek reggel A. legnagyobb bánatára beleegyezett a műtétbe, de a viziten elhaló hangon, azért mindenki füle hallatára ennyit nyögött: A... Az meg teljesen bezsongott, hogy L.-val ketten betanítottuk neki. Mindegy. Aztán levágta a lábát. Aztán nagysokára a másikat is - a balt meg újra, hogy mégse legyen egyforma. Aztán a bal még annyira folyt, hogy végre L-nak is hozzá kellett nyúlni. Közben persze ezer trafó. Már vagy egy hete magatehetetlenül láb nélkül, csak lebegve, időnként beszólongatva agonizált. Ügyeletben 4:41-kor csörög a telefon. Vicces (?), hogy tudtam miért és ki. H.M. szerint fel se menjek, de azért csak felkászálódtam. Hallgatót már nem is vittem. Szokásos hajnali kép. Mikor végeztem megkérdezi: Most a lábcédulát hova kössem? Ehe-ehe.

Cardialis decompenzáció, IDDM, PF... Sepsis. Érsebész küldte a másodikra amputációra. Első blikkre alkalmatlan  a műtétre, hanyatt fekve könyékig érő ödémája volt. Trafóztuk, plazma stb. 1. nap. 2.nap szívelégtelenség, ITO, digoxin. 3. nap műtét. Ügyeletben, este 10-kor... Majdnem egy hetet kapott még.

Ügyeletben szólnak: megint fullad... Tudtam mi a a téma, úgyhogy befejeztem még egy ügyet. Ehe. Megint jött az anesztes, kifogásolta, hogy a beteg nincs megborotválva. Adjunk neki megint digoxint. Meg vízhajtót. 81-re trafózni is kéne. És ekkor kapott 1/2 ampulla morfint "az O2 igény csökkentésére". Ettől jobb lett a lelkiismeretem. Két óra múlva szépen el is ballagott. Majd reggel szólok a családnak, bár még nem láttam őket.

Két napja stenotizáló cardia tu és carcinosis miatt Kader-szerinti gastrostomia. Délután "tervezetten" exit. A nagyviziten a cachexiás beteg a paplannal letakarva fekszik az ágyon. A két talpa kilóg a takaró alól. P. először nem vette észre az ágyban. Aztán meglátta a lábát és elkezdte lerángatni róla a takarót. Mondtuk neki, hogy nem kéne. Mellette a 96 éves papa ebből semmit nem észlelt, de a másik ágyon a roma maffiózó elég riadtan bámult...

Munkaszombati ügyelet. Dög fáradt voltam. Hajnal 1:15-kor keltettek, mert a mentő vakbelet hozott. 15 éves gyereknek fél napja fáj a hasa... (Mellesleg tényleg az volt, reggel 25 perc alatt ki is vettük neki.) Visszafeküdtem, de nem tudtam már aludni. 02:20-kor megint telefon. A másodikon az ESBL-es sárga Mama. A tr-s nővér kissé szégyenkezve mondja, hogy csak most járt erre, és már egy kicsit hideg. Hát így már csak annyi volt a kérdés, hogy mennyit írjunk a papírra. 02:00-lett.("Jó lesz így, nem kell annyit várni a hullaszállításra...")

Nem is az a lényeg. Hanem hogy életemben először vénát preparáltam. (10 év alatt... nem rossz) A lányok nem tudtak vénát szúrni, az intenzíves meg nem vállalta, mert 5 napja 5,2-es volt az INR. Így aztán nekiálltam. Letakartuk a fejét, de alig szuszogott már. Gondolhattam volna, hogy hiába fáradozunk. Illetve hát gondoltam, de úgy voltam vele, hogy muszály, mert ki tudja mennyi van még hátra. Erről ennyit.

Ja: nem csak ennyi. Délelőtt még CPR-ben is voltam. Acut has a krónikusról. Több napos panaszok, melaena (bár ezt az ottaniak nem észlelték). Tegnap minden negatív, ma szabadlevegő a hasban. A műtőig már nem jutottunk vele. Szóltak, hogy baj van, egyből hívtam az ITO-t. Gyorsan intubálták, én nyomtam a mellkasát. Vagy három bordát eltörtem. Volt DC is. A pupillák szűkek maradtak. (Az egyik szeme üveg volt.)... Lehet a másik is.

Most már mind1. Holnap megyek a szekcióra. Fogadtunk, hogy mi volt. Szerintem mesenteriális, a kr szerint diverticulum perforáció. (Haha)

Meg azt is most látom, hogy Bill énekelt az előző posztban. Szegény pont aznap kapott szívinfarktust.

Szombat este 10-kor két mentő egymásnak adta a kilncset. Mondjuk pont rosszkor jöttek /mikor hoznak jókor beteget?/. Egész nap a M.Ig betegével voltunk elfoglalva. Megoperálta, csak a baj bennmaradt. És most a gyomra vérzett, azzal bajlódtunk egész nap. Nem ide tartozik. Este 10-kor érkezett az első csapat: Kisebbségi Lászlóné - kizárt sérv. Nem az volt, de mindegy. Második csapat: Kisebbségi Józsefné. Vérszékelés. Délután 3-kor /most este 10 múlt./. Tüdőtumor. Nem műthető. Tegnap ment haza a belről. Nna ő volt Macska. 56 éves, kb 30 kg, nyugalmi dyspnoe, mérhetetlen RR, melaena. Előzményben debilitás -így írták. Hozzátartozó, telefonszám sehol. OMSZ még infúziót sem kötött. Csak annyit mondott gagagaga.

A jobb kezére tetoválva: "Bűn az élet". M-mel nézegettük, nem bírta kibetűzni: az élet? Kérdi mi van odaírva? Nem ismeri a nótát.

Lefektettük őket szépen egymás mellé, kértem segítséget vénázni. A vérvétel kétszer sem jött össze, HES-sel egyszer csináltunk neki 110-et. Látszott, ebből sem lesz semmi. Hajnal 1-kor lefeküdtem aludni.

6:10-kor telefon. Mondani se kellett volna mi történt. 5:40-kor exitált, csak M nem akart felébreszteni. Mondjuk ezért hálás voltam, szeretek vele dolgozni /ha már egyszer muszály../. Ott feküdt szegény a kis kerek fejével az ablak mellett. Mikor vizsgáltam ennyi jutott az eszembe: Neked ennyi jutott.

Átnéztem még egyszer a papírokat és abban volt egy mocskos, gyűrött cetli: MACSKA TELEFONSZÁMA. Gondolkodtam, hogy reggel majd felhívom, de hülyén hangzott volna. Meg amúgy sem vagyok már olyan lelkes. De aztán ez is megoldódott.

Idén még/már

2009.03.15. 15:55 briganti

Ebből a szempontból elég szarul indult az év, elég sok előre látható dolgot szívtam be.

A féllábú mama, aki a műtét után még két hétig jajgatott, teljes öntudatlanságban. Nem tudott meghalni. Őhozzá spec jöttek látogatók, de szegények mindig csak ennyit kérdeztek: -Lehet tudni valamit az állapotáról?- Változatlan. Aztán egy éjszaka /nem is nappal/, amikor a karján már csorgott az oedema megkönnyebbedett. Reggel a család is.

A gyógyíthatatlan beteg, akit azért G még meg akart gyógyítani. Mindenki látta előre. A néni nem akar meggyógyulni, nem akar élni. Akkor pedig csinálhatunk akármit, mindegy mit adunk neki... Nna: a kórteremben két jelölt egymás mellett. Az egyik kétesélyes, épp delirál, azt sem tudja hol van, a másik aki nem akar élni. Adjunk neki oxigént! Akarja? Nem kérdés. Gyógyítunk. Mondja a deliráns, hogy ugyan vegyük már halkabbra az oxigént, mert nem tud tőle aludni... Aztán este szólnak, hogy újra kellett éleszteni, mert elfelejtett levegőt venni. /Ganong/ Szóljunk az intenzívesnek. -"Mit akartok: gyógyíthatatlan beteg, az intenzívre nem vihetem." Úgyhogy az "újraélesztéssel" kapot még nyolc óra kínlódást, majd hajnalban meghalt. Volt valaki mellette? "Ejnye, de kár, olyan kis stramm asszony volt..."

Három hét múlva követte a deliráns is, szerencsére már nem voltam érintett a dologban.

Egyedül 1.

2009.03.15. 00:00 briganti

Egyedül feküdt a kórteremben. Nem lehetett mellé senkit berakni a szag miatt. Ezért volt nyitva az ablak is, egyfolytában szellőzetetni kellett volna. Otthonról hozták, már akkor majdnem meghalt. A gondos kezelés segítségével élete meghosszabbodott. Pontosan három nap szenvedéssel, bár ebből nem sokat érzékelt.

Olyan kövér volt, hogy az ágyban nem tudták megfordítani, mert legurult volna. Önállóan már bizos nem tudott régóta mozogni. Ezért alakult ki rajta az a hatmas felfekvés, mely a combjai oldalától egész a háta közepéig ért. Vastag barna bőrét az elhalt részek fekete páncélja borította. Ha megnyomtuk, itt-ott előtocsogott alóla a genny. A feje testéhez képest kicsi volt és sárga. Riadtan pislogott, mint aki nem értette mi történik vele. Sebét kötni nem lehett, steril lepedőkkel takargattuk. Jabba jutott róla eszembe, de inkább nem mondtam senkinek.

Látogatót nem láttam nála, behozták és felé sem néztek. Örültek, hogy megszabadultak tőle.

Esti viziten már láttuk, hogy vége. Mintha a rengeteg zsír fojtogatta volna, alig kapott levegőt. Veséi leálltak, vizelete semmi. Nyomattuk az infúziókat, vízhajtókat. Már nem használt. Vizet kért. Engedtem a pohárba és szívószállal próbáltam itatni. Kapkodta a fejét, végül sikerült szívni néhány kortyot. Félrenyelte. Na gondoltam, szép; jót akarok, vizet adok a haldoklónak, amitől megfullad. Esélytelennek tünt felültetni, végül csak kiköhögte. Vérnyomása egyszer 60, aztán Dopamin után 180, majd megint hatvan, és mérhetetlen. Vagy csak a vérnyomásmérő volt a rossz? Nem volt jelentősége, a kaszás már ott állt a kórterem ajtajában.

Később szomorúan és tehetetlenül néztük a haláltusát az ablakból. Aztán mindenki ment a dolgára, meghagytam, hogy ne keltsenek fel.

Hajnali negyed ötkor csak csörög a telefon. Sikerült még az első csörgés vége előtt felkapni. Nem szoktam hagyni csörögni amíg eszembe jut, hogy hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok. Minden egyes csörgésnél szinte érzem, ahogy a coronariáim összeszűkülnek. Egyszer majd így fogok infarktust kapni. Inkább reflex-szerűen azonnal felkapom, magamban előbb káromkodok /"Miért kell ezt nekem?"/, aztán eszmélek.

- "Meghalt a hatos." Nézzem meg. Nem volt kedvem egyedül bemenni. Megvártam, míg összepakolnak és együtt bementünk. A kórteremben hideg és szag. Keze kikötve, feje kitekeredve, szeme a semmibe mered, teste szétfolyik az ágyban. Szájából száradó félben lévő fehér, habos nyál csorog. Nem moccan. /Há' persze./ Mindig féltem az ilyen helyzettől. Nem a halottól, vagy a haláltól. Hanem attól, hogy halottvizsgálat közben egyszer mégiscsak dobban a szíve, kipattan a szeme és elkezd hörögni. Vagy ilyesmi. Folytatom. Végtagok hidegek, pulzus nincs. Elő a hallgatót: ráteszem, de nem halotti a csend. PATT! Jájj. Ja: csak az ujjam a hallgatón. Huhh. Ezt mindig beszívom. Pupillareflex. A filmeken ilyenkor: -"A halál ideje 04:15.", és közben lecsukják a szemhéjjat. A filmeken. Itt lepedő és két óra kötelező várakozás /hogy biztos nem keljen fel/ a hullaszállítóra.

A családot, majd reggel értesítjük. Ilyen hírre senki sem szeret felkelni. A dokumentáció is ráér.

Még alhatok egy órát.

Elfelejtettem a thanatosz.blog.hu jelszót és az emilt. Kezdjük újra...

Beveszem a régieket egyenlőre.